úgy terveztem, a Hagymafesztivál előtt, amin fellépett Gerendás Péter is , hogy elvszem aMemento c. lemezét, dedikáltatni, különös tekintettel a Százéves pályaudvar c. dalra,("Vannak idők , mikor menni kell...)aminek melódiájától, szövegétől régóta nem tudok szabadulni, annyira a fülembe-szívembe mászott, hogy annak idején, mikor megjelent, napokig mást se hallgattam...

 https://www.youtube.com/watch?v=mRElWFVNN50

csakhogy most nem találtam meg a régi  CD-t... (ez egy újabb felvétel)

https://www.youtube.com/watch?v=be8uIcsiMDk

Aztán évekkel később , mostanában, megjelent egy nagy port kavaró levele a fb-on, ami szerint el fog menni... 

Aztán eltelt pár hónap...

És most itt koncertezik (nem ment el mégse?)... Gondoltam megkérdem tőle...dedikálás közben... akkor hát mégse kell menni?

De aztán erre nem volt szükség, elhangzott ugyanis egy új dal , az új lemezről , válaszként akár :

https://www.facebook.com/gonda.julia.7/posts/10152207045371562?notif_t=like

Hogyha elhagyod otthonod, ahova születtél

Egy tenyérnyi anyaföldet az útra elvigyél

Hogyha elhagyod otthonod, ahova születtél

Képe egy életen át, végig elkisér,

...A Szajna-parton is keresed az otthagyott vén_Dunát...

Hát igy van ez...

Az új CD egy új (önéletrajzi) könyvben jelent meg (Ma van csak a hivatalos bemutatója ):
"Gitáromba kapaszkodva"

Végül is ezt dedikáltattam:

"Julinak, szeretettel"...irta bele Gerendás...

de a Szép Juliát https://www.youtube.com/watch?v=a2gzGxwQk0Y

én is énekeltem még a koncerten, előtte, "vele", ahogy felszólitott bennünket a közös éneklésre

a rövid felvételen hallatszik az én hangom is a fényképezőgépem fölül...:) (Szép? Julia? talán rád se ismernék..:)

talán rám se ismernél

de maradok, aki, s ahol

mindjárt kibiciklezek a Maros-partra megnézni (Szajna helyett)Marost (elbúcsúzni tőle télre)... (unokabátyám épp itt van Kanadából, ő már megtette, mióta  56 után elment, 54. alakalommal - vissza-visszajárva)

(s jut eszembe: én  még a tengerparton is a Marost emlegettem... ami lehet , hogy túlzás, de a Maros partján születtem.... ott az "otthonom"...)

azaz miket is beszélek itt?.. minden évben van már jóideje, csakhogy az idei igazán igazira sikeredett... és ez most hétvégén volt, tehát még azért ne legyen legenda

pár képen próbálom érzékeltetni a hangulatot (ami nem mindig az én számize vagy izlésem szerinti, pedig szeretem a hagymát...de a vásárokat,  csak megszoritásokkal)

a szinpadi programjaikból Gerendásé vonzott (de arról majd külön  s anyu "helyett" mintegy meghallgattam az Apostol együttest is... ("Nehéz a boldogságtól búcsút venni..." hm hm... már hány évtizede is...)

Irigy Hónaljmirigy (még leirni is borzadály, meg Beatrice, Nagy Feróval mégse az én világom... De azért kisérletezgettem. A sültkolbász viszont, finom volt "Szent Pétör serpenyőjéből"....és a makói forgatós táncegyüttest is szivesen néztem, hogy ropták (még diákszinpad emlékeket is felidézett a legifjabbak csoportja)...É jó volt sétálgatni, nézelődni, a kézműves bódék közt, beszélgetni az egész főtéren... Kellemes volt az idő és a hangulat... Gratlálok és köszönöm, azoknak akiket illet... (megkiséreltem megtenni a főszervezőnek, de úgy rohant, még akkor is, hogy meg se tudott állni...)

a pozsonyi piknik programjai közt a Lányok anyák - antológiánkkal kapcsolatos programra időzitettem a felutazásom - nem, nem Pozsonyba! - csak Pestre, a Pozsonyi út környékére, az antológiás programunk vele szemben, a körút másik oldalán volt, aWallenberg Egyesület szervezésében, kiállitótermében... mi egy kis családi-rokoni találkoz

ással is egybekötöttük az eseményt, kisunokám, hetek óta most láttam újra, ő se járt még túl gyakran Pesten, (Budáról), s kint is maradt a programból, el is aludt a kocsijában,utána, mikor már kiürült a terem, meg is etette gondos anyja, Kanadából épp ide látogató unokatestvérem,  segédletével...

a bemutatón előbb az antológia keletkezéséről beszélt szerkesztőjePécsi Kata, a női aspektus, látásmód fontosságáról,

 volt egy felolvasás is (Fenákel Judité)ennek jegyében, bizonyos Manci néniről, és egy felszólalás, miszerint ne essünk a ló túlsó -csak női- oldalára, a férfiakat kizáró történeteinkkel -

és a szövegeinkhez kapcsolódó archiv fotók vetitése a vásznon, összekeverve a különböző családok családi fotóit mintegy egyetlen nagy családba... érdekes volt, pl a Hollandiában élt apai nagymamámat látni köztük (a virtuális, új keretben... s észlelni hogy egyre jobban hasonlitok rá. (?) (pláne, mióta én is immár nagymama lettem...)

én maradtam a legtovább, egész besötétedés utánig a Pozsonyi  úton, pedig nem igen birom a tömeget, sehol se... be is vágtam a Radnóti utcába, ami bár a színházaké volt, most, de a vége -, vagyis a Duna felé Bulla Elma emléktáblája, Radnóti plasztikája, már szinte néptelen térségben került kiváncsi szemem elé:

Aztán visszavonzott a szinpad környéke, bár nem sokat láttam belőle, mig fel nem álltam egy kis kertes részre. Itt jó volt hallgatni és a kivetitőn többnyire látni is, a pesties műsorokat, pl Kern András dalát aLövölde térről (de szeretem , de remekül é

nekli ezt a remek dalt...),

aztán a legvégén,

"Fegya" (Jávori Ferenc, a BudapestKlezmerbandből és Dunai Tamás, nem csak énekhangjával (mint hegedűs a háztetőből, Tevje a tejesemberként, hanem klarinéttal is -

főleg odesszai dalokat énekeltek, Fegya engem, hanghordozásában, előadásmódjában, rekedtes erőteljességében és hatásosságban nagyon emlékeztetett Viszockijra, ha a dalok szövegei nem is voltak olyan "erősek", mint a a klasszikus fenegyerek költőé, node oroszul - elhangzott a Moszkvaparti esték is,Podmoszkovnie vecserá -felszólitásra együtt énekeltük _tem ...Nye szlüsno v szadu dazse sorohi, (hol vannak a cirill billenytyűk?!)

jó volt feleleveniteni az oroszt, és a dalt, amit még tanitottam is... nemrégiben a Duna-partra kimentem telefonálni lányommal (hivott, de csak ot hallottam, hazaértek), közben gyönyörködtem a kivilágitott Margit hidban és a Dunában - és a Moszkva-part és Duna-part , múlt és jelen is, kicsit egymásbamosodott, a két folyó egymásba folyt, és nem is tudom, miért, de a szememből is folytak a könnyek...

Trudno vüszkazaty i ne vüszkazaty , sto to na szerdce u menja

nehéz kimondani és nem kimondani, hogy mi van a szivemen...

.......

(én egyszerre tudom szeretni a magyar és az orosz nyelvet, meg az angolt, franciát -nosztagiát érezni Moszkva és Budapest után,  meg Makó iránt, szeretni a Marost, a Dunát, a Balatont, a tengert, az adriait és a földközit is... mindent... szeretném átölelni az egész világot.. és tudok egyszerrre zsidó is és magyar is lenni, de főleg - remélem - ember! minden alkategóriától függetlenül --- és nem is értem, hogy miért vannak olyan  emberek, akiknek csak a kirekesztésen jár az esze - hát nem magukat (is) szegényitik ezzel?:..)

Mindenestre itt most mindenki szeretteli és ölelkezős volt... szinpadon és körülötte is...

Kár hogy csak egyszer egy évben van pozsonyi piknik...

(i k szozsalényju gyeny razsgyénijá tolko raz v godu)

csak a felét láttam a "Rege a csodaszarvasról" c. táncjátéknak  a szabadtéri szinpadunkon - a "Makói muzsika" sorozat  záróelőadásaként:

kicsit fáztam is, éhes is voltam, hazajöttem szünetben, telefonálni is, közben el is telt az idő, nem mentem vissza (rövid is volt a szünet) ... úgy éreztem , nem veszitek sokat, mert ami szép és érték volt, az már az első részben is megmutatkozhatott, és az ismétlődéseket úgysem kedvelem. Pedig lehet, hogy nem is az volt, hogy felfelé ment az előadás ive? István ott lépett be az ősi történetbe Nimród, Attila után... bizonyára másképp, másnak, mint a szegedi szabadtéri sok vitát kavaró előadásában.

a zene eredetinek tűnt (a sámándobok, a doromb), de felvételről szólt, túlhangosítva, a táncegyüttes, a néptáncosok szépen ropták,  csak azt a diszletelemet, fent, középen, ami a két kivetitőn is látszott - még kezdés előtt - azt tudnám feledni!- A csodaszarvas - mint egy levadászott , lecsupaszitott trófea. Szarvas helyet  csont. (meg volt jelenítve egy ügyes táncossal a szinpadon, node, szimbolikusan ez mégis olybá tűnt, mint maga az előadás, és a múlthoz való viszonya: ez lesz belőle... előbb-utóbb. Ha csak megismételni akarjuk a múlt történeteit minden pluszjelentés, mának szólás és reflexió nélkül.

van Makón egy video - és művészeti műhely, ahol gyerekek, egész fiatalok filmeznek, már évtizedek óta (annak idején lányom is tagja volt - ezen az immár archiv fotón az ő egyik filmjét forgatják, de még nem nemzetközi a stáb... (az operatőr azóta az tv2 operatőre):

...kb 10 éve szinte nemzetközivé szélesültek, fesztiválokat tartanak, és épp a napokban a 10. jubileumit. Zoom to Europe and Asia néven.

Az újságban is lehetett olvasni, hogy Makó utcáin mostanság mindennapos jelenség e fiatalokat filmezi látni...

nekem egyszer sikerült" kifogni", véletlenül: először csak azt tűnt föl, hogy a város emblematikus meztelen kisfiú szobrát, az "Öcsi"-t vajon miért öltöztette valaki föl...? (ráadásul ebben a kánikulában), aztán láttam, hogy fényképezőgépekkel körbesettenkedik, egy felvevőgépes fiú utasitására, aki az egészet filmreveszi,..

Kiváncsi lettem, milyen film készülhetett vajon ebből? meg amúgy is érdekeltek a filmjeik, elmentem hát a záró gálára, Nem bántam meg . Meglett ez a jelenet is -

és ezen kivül rengeteg jó kisfilmet láthattam, makói háttereinkkel. Igazán nagy élmény volt.

a szobros filmben a látott jelenet előzményeként a rövidfilm főalakja egy éjjel (valószinű álmában) körberohangálja a város minden szobrát (a Bartók szobor meg is szólal,- a fesztiváligazgató és műhelyvezetőCzibolya Kálmán hangján, a múzeum előtti Megfáradt embernek vizet vagy valami italt ad, aztán végső állomásként a  Megriadt nő meztelen szobra következik, akire gondosan ráterit egy kiskabátot.

NO és (a poén - aminek forgatását láttam):másnap reggel ugyanez a kabát van a kisfiún. (a női szobor meg persze meztelen... (ilyen egy gondos anya) A film cime is ez: Mother

(eszembe is jutott  egy régi vicces definició, amit gyakran idézgettünk, mikor túlöltöztettem a lányom - a pullóver, az a ruhadarab, amit akkor ad az anya a gyerekére, mikor ő fázik) nos még a szobrok is..

volt még vicces de profi (spanyol kezdeményezésű) Almodovar parodia is (vagy inkább utánérzet?)..

meg egész művészi és elgondolkodtató meg nagyon vicces filmek

élmény volt...

az külön tetszett, hogy a legkülönbözőbb országokból jövő gyerekek együttesen hoztak létre alkotásokat! (képviselte magát Spanyolország, Görögország, Németország, Thaiföld, Dél-Korea, Vietnam, Erdély... Micsoda barátságok is születhettek a nagyszerű alkotások mellett! tetszik ez nekem... s mindez egy kis vidéki magyar városban... Minálunk! Bravo!!!!

valaki -olvasom - azért hagyja abba a blogolást az 500. bejegyzése után, mert fél, hogy elkerülhetetlen ismétlésekbe bocsátkozik... én is eredetileg (tán épp ezt elkerülendő 1 évesre terveztem csak a blogirást, de nem tudom abbahagyni, pedig különösen az évi ünnepnapok körforgásos ismétlődésekor félek attól, hogy én is körben forgok és ugyanazokat irom. De nem! ugyanazt a verset se elemeztem ugyanugy tanitásaim folyamán se, és valami meg mindig más  az ünneplésekben is - hát még ha nagy időtávlatban nézhetnénk de kisebb változások mindig vannak, és mindig más kerülhet előtérbe is...

Itt volt most augusztus 20, mint minden évben (lányom nagyon szerette ezeket a napokat, mig itt lakott, most megnyugtattam, nem is kellene olyan nagyon nosztalgiáznia, ez már nem ugyanaz...azaz itt is lehetne nosztalgiája a régi augusztus 20-ak után- ahogy ő meg is jegyezte): városunkban szinte ritusszerűen ismétlődik a kirakodóvásár (csak egyre silányabb és giccsebb és már semmi köze a nemes néphagyományokhoz, a kézművességhez), délután 5-kor mindig művésztelepi zárókiállitás van a múzeumban (témák változóak, most a Maros apotheozisa volt - de jut eszembe , már a művésztelep is más, neve is, : Natura, résztvevői is, vezető is...), ezt követte az István szobornál egy szabadtéri fotókiállitás most (ez új): az én parlamentemcimmel...aztán 7-kor a szokásos ünnepség, most nem vendég volt a szónok, hanem maga a polgármester, ki meglepő módon (ha jól értettem) Konrád György mondatával keretezte és aktualizálta beszédét, a törzse pedig István intelmei volt fiának (lányom is erre alapozta a szobor felavatásakor elmondott gondolatait pár éve )... a polgármester mindezt ránk aktuailizálta.. legmélyebben az maradt meg bennem , legyünk "türelmesek" (pl az utcánk, a Hunyadi elkészülésének hosszabbodásával.) Amiket is jól alátámasztott a Konrád idézet, amit a végén magunknak ajánlott, hogy ne csak azt tegyük, amit lehet, hanem amit kell. (a beszéd elején ezt a szent definiciójaként emlitette. Szóval akkor -a visszacsatolással: legyünk szentek?)  Apropo - este közvetitette az RTL az István a királyt, a Szabadtériről, mivel a tűzijátékot elfújta most a szél, megnézése semmi akadályba nem ütközött, csak most épp azon is gondolkodtam el, mennyire (nem )volt szent ebben az előadásban I. István, S milyen más itt is, a lovasszobor alakja, mint a szinpadi ingatag, tétova Feke elég gyenge alakitásban. Kerestem katarzist, de nem találtam, talán épp akkor lett volna,(tán akkor volt? amikor épp elaludtam... gúnyolódtam magamban, de aztán újranézve a zárójelenetet, valaki felrakta, igen, ott van, ahogy a rozsdás (!) korona monstrum börtönrácsokként rázuhan a társaságra, (kivéve krónikást) és foglyokként éneklik el a Himnuszt.

a goolgle aminációban a Debussy Holdfényt zongorázza valaki sejtelmesen az éjszakába

Kint meg telihold volt. Hazafelé jövet az István szobor mögött lefotóztam...

ja és még új elem,a régiben, a mindenkori kitüntetés régi, a kitüntetettek mindig újak, most ismerős is köztük: volt osztálytárs testnevelőtanári munkájáért, volt kolleganő is, meg volt tanitvány is (önkormányzat, szoc. ügyek)... büszke vagyok rájuk. de miért olyan világfájdalmas arccal vették át a kitüntetésüket vajon?

ja, és: nem szeretem az ünnepeket. főleg ha hamisak és ha csak kompenzálni akarják a szürke sivár vagy gyötrelmes hétköznapokat.

azt is új elemként vettem észre, és romlásként. hogy egyre fegyelmezetlenebbek és tapintatlanabbak az emberek. Fennhangon trécselnek az ünnepség alatt is. Nem zavartatják magukat, azzal se , hogy esetleg zavarnak másokat - az ünneplésben. Meg egyáltalán miért is kell beülni egy ünnepség soraiba, ha csak a trécselésre van igényünk...

de tényleg, mitisünnepelünk...

fotókon, nézzük:

makói témájú  képek a művésztelepi  kiállitáson

ez egy volt tanitványom  műve! (grat!)

szabadtéri fotókiállitás a parlamentről (azt hiszem lányom volt kamarazenekari tanárnőjével)

a budapesti Parlament fotója makói lombokkal

a mi István királyunk lovon, (talapzata nemzetiszinben)

a makói új kenyér

kitüntetett volt osztálytárs (grat)

lábom alatt őszi levelek

a fotókiállitás parlamenti csillogó koronája, megvilágitva

a felöltöztetett István szobor és az ünnepi fúvószenekar, felhővel takart teliholddal

útban hazafele, teliholddal

"mondd, te kit választanál?".... az "istenadta"nép váltogatva kiáltja Kop-pány, Ist-ván

én tán inkább őket (Géza-krónikás: Blaskó), Réka- Tompos Kátya (szinészekben is)

a rozsdásodó korona mindenkire börtönrácsként zuhan (csak a szomorú krónikás marad kivül)

innen nézve a közönségre (ránk ) is...

 a szokásos vasárnapesti zenepavilonozás most másképp zajlott... picit elkéstem, és már csak oldalt tudtam megállni, szélén, a biciklimre támaszkodva,

aztán megunva, hogy mindenki lezseren, csacsog körülöttem, beljebb merészkedtem, lerakva a biciklim, és akadt is egy hely, ahol csak a nyakam kellett meresztgetni, de halottam mindent,csakhogy ez már a vége felé volt jócskán.

egész fiatalok énekeltek, egy kedves, törékeny lány : Szemerédi Bernadett, és partnere Tóth Jonathán, akiről kiderült, hogy X faktoros volt, (ezt rajtam kivül mindenki nézte a tévében),meg - ezt már később, újságban olvastam: makói is s(a Bartókba járt), tehát ismerhette a közönség, amúgy egyetemista, olasz szakos - énekelt is olaszul (jó kiejtéssel)... és ahogy mondta a szinpad a vágya, és bár nem jutott be a végső döntőbe a televiziós vetélkedőn, tán csak lehet enélkül is... "ha benne vagyunk Isten tervébe"... mondta, ő is igy hallotta a mentorától.. Hát hogy ő nagyon akar, és ha Isten is megtalálható benne, némiképp,akkor biztos fog sikerülni... Node miért annyira fontos ez? Annyiaknak?(ha csak a siker a cél, az nem jó és nem is lehet célravezető)

Engem Cohen Hallelujával fogtak meg, ezt is duettben énekelve. (persze ezzel már, Cohen, meg Rufus sokkal régebben "megfogott") Meg is fordult a fejemben, ez nem is lenne rossz, dal , majd a temetésemre (eddig Mahler volt talonban)... csak egyből elszontyolodtam (túl nagy a képzeletem? ): milyen borzasztó, hogy én akkor már nem hallhatom ezt a gyönyörű zenét... 

Nade addig hallgassak csak minél többet! Volt itt is egy csomó ráadás is. És vastaps.A végén Éjjel az omnibusz tetején... ősrégi dalocskával fejezték be, keretként (ebből kiderült, hogy ezzel is kezdődött a műsoruk, igy nem maradtam le semmiről) Viszont mostanra már szinte tényleg (majdnem) éjszakai sötétség lett, hirtelen. Ezt se tapasztaltam az eddigi zenés esteken. Tényleg múlik a nyár.

http://www.delmagyar.hu/mako_hirek/toth_jonathan_a_szivem_egy_resze_makoe/2346143/

Venczel Verába majd' mindenki szerelmes volt! - a most neki szentelt Hogy volt! cimű műsor leitmotivja ez. És a fiatalkori filmjeinek a bevágásait nézve ezen nincs is mit csodálkozni. 

Bár most ő maga is szinte riadt és csodálkozó arccal nézeget körül.

Itt vannak az egykori szereppartnerek (Kovács István, Nagy Gábor, Harsányi Gábor,rendezők: Esztergályos , Makk, Zsótér is - Várkonyi csak emlegetésekben, de nagyon.) Érdekes, vagy a sors kegyetlensége ez a nőkkel? de a férfiakon nem látszik annyira az idő múlása...(mégis az átlagéletkoruk rövidebb)..de ők valahogy tovább meg tudják őrizni a fiatalságukat, sőt mintha később érne meg bennük a vonzerő. Venczel Vera valóban elragadó jelenség. Volt? Azért nem mondhatom! Láttam szinte első szerepében a Nyárban , a Pesti Szinházban. Csak csodálni lehetett a bűbáját, a mozdulatai könnyedségét, kedvességét... kecsét... És igen, átütő, tiszta, kislányos szépségét! És láttam most, eddigi  legutolsó szerepében a Vörös Oroszlánban, a Vigszinház 4. emeleti háziszinpadán, egy magas széken ülve, többszörös szerepben, egy monodrámában. Brillirozni. Törékeny lett. De épp olyan finom és könnyed mozgású (ahogy lejött az előadás végén arról a magas székről) ..akár egy ballerina. És hogy játszott! Hányféle hangon! Szinész...

Naiva alkatával nem lehetett könnyű a ragyogó fiatalság évei után, mikor minden elbűvölő, ideális lányfigurát ő alakitott. Pontosabban ő volt...Lett is hiátus aztán. Kivárta. Maradt. Megmaradt. Szinésznőnek. És egy nagyon kedves, szimpatikus embernek, akinek a szemei talán még nagyobbnak látszanak a lefogyott, összeráncolódott arcában. És épp olyan tisztán csillognak mint szépsége és fiatalsága teljébe

a végével kezdem, a legutolsó (ráadásszámmal), amit -tévedésből? - majdnem úgy konferált be Szentpéteri Csilla, a Hagymaház Makói Muzsika szinpadán: hogy a koncert első száma következik... (előtte felidézett egy Karaján anekdotát, ahol viccből bejelentette a neves karmester, hogy a nagy tapsra való tekintettel megismétli a koncertet...) itt is volt nagy taps, és ráadások, és ez a legutolsó szám... a csendes, zongoraszóló az esti dal ... amiért nekem igazán érdemes volt eljönni, és számomra tényleg az lett volna igazán jó, ha itt kezdődik a hangverseny és ezen az úton megy tovább, bár ha már 11 óra is elmúlt...

a Band 4 zenésze, a dobosok , gitárosok stb...áhitattal körülállták a zongorát, és csendben hallgatták ők is e tiszta, szép zenét. Szentpéteri Csilla zongoraművészt.

a csillogó-villogó, látványgazdag, vibráló, harsány crossover koncert záróakkordjaiként...

Igen, a Crossover királynője - ahogy legutóbb Bécsben titulálták, a "sztár"- gyönyörűen zongorázott. Szivvel, érzéssel, lélekkel és tökéletes technikával. Nem nyomta el a többi, felerősitett "modern" hangszer, a zongora természetes hangját, dallamát.. (és a fényeffektusok se vakitottak már)

nem vagyok ellensége a crossovernek, s semminek ami modern, lehet, hogy a koncert előzményektől hatott igazán és kontraszként, és megnyugtató levezetésként ez a csendes "esti dal" (érdekes, hogy nemrégiben Miklósa Erika is ezzel búcsúzott ugyanezen a szinpadon,s szintén nagy hatást keltve a maga egyszerű nemes előadásmódjával)

De néha elgondolkodtam, amikor a kivetitővásznon is láttam hátul az eredeti klasszikus zeneszerzők képmásait, vajon mit szólnának eredeti zenéjük fura "randevuztatásához" jazzal, salsával, egyéb számukra "anakronisztikus" ritmusokkal, hangzásvilággal?

Paganini arcára a La Campanella közben rá is meredtem (belegondolva egy s mást)

Persze tény, hogy népszerűek... talán azok fülében is , akik amúgy nem hallgatnának Mozartot, Grieget, Beethovent, Vivaldit... node kérdés , hogy őket hallhatják-e, ha ezeket az átiratokat...

Volt vendég(énekes) is: Zsédényi Adrienn (Zséda)- ő ebben a zenei közegben - tán először - merészkedett más műfajba át (cross)... Sámson és Delilából a Csókária igy hangozhatott pl el...

Mint szinpadi jelenség

elragadó, törékeny mint egy ballerina, olyan Audrey Hepburn-ös finomságú - de a hangja  - mintha egyenetlennek tűnt volna, mintha nem csak a műfajok közt evickélt volna... (pop, sanzon, opera?)

Mindegy, sikerük volt, "elkápráztatták a makói közönséget" - ahogy olvasom a tudósitásokban.

Fránya egy izlésem van, hogy nekem mégis csak az az esti dal cseng a fülemben még mindig... nem csillogósan - "csak" csillásan... ahogy kezdhette itt, a zeneiskolában, Istók Margit néninél, meg folytatta a Zeneakadémián, Rómában... még mielőtt a crossover látványos és hangos országútjára lépett volna ...de ez maradjon szigorúan magánvélemény!

(azt hiszem én a tiszta műfajokat kedvelem, mindenben, s ha minden az, ami...

http://lineas.freeblog.hu/archives/2008/08/04/miklosa_-_barataival_-_makon/

https://www.facebook.com/szentpetericsilla/info

http://www.makohirado.hu/varos-es-videk/csilla-es-zseda-kaprazatos-makoi-koncertje

a Ligetben olvasom városunk könyvtárában városunkról

egy novella (Az éjszaka fája) bevezető betéteként

Város a határon alcimmel:

"..."Fluctuat nec mergitur." (Hánykolódik, de nem süllyed.) ez lehetett volna a helység, az egykori rátarti megyeszékhely jelmondata is Trianon óta, azóta küszködött a lecsúszással - de eddig nem zuhant le. Kiürült középületeit, gazdátlan házait úgy kendőzte virágokkal zsúfolt főtere, mint rizspor hervadó dámák ráncait. Álcázásra  szolgáltak a nyáron egymás sarkába taposó fesztiválok, ünnepi vásárok, tüzijátékok, és az ilyen-olyan művésztelepek is..."

kemény de való leirás a városról, amiben él az irónője is (Jámborné Balog Tünde), és irja meg, lakóit is... tündéri  vagy inkább mágikus realizmussal... egyszerre a valót és annak égi mását, mint ebben a novellában is, a régebbi  - többnyire határontúliakat meghivó - művésztelepieket (akiknek vezetője volt  - maga is irósága előtt inkább képzőművész, rajztanár)... Már nem válik ketté, és nem is keveredik zavaróan a való vaskosan realis szinte dokumentativ ábrázolása, és a mesébe, legendába, költészetbe vitele - már összeelegyednek, már a való is költői és a költői valós...magával ragad... Ligetébe, ahol törzsiró... én meg immár (valakinek azt is kell): törzsolvasó.  Mert "az iró ir, az olvasó olvas"--- egymás nélkül nem érnek semmit. Bár van, aki azt mondja, hogy a lényeg a mű, hogy meglegyen, és aztán .. persze bármikor elolvashatja, bárki...

DE MILYEN MÁS KORTÁSKÉNT, EGY IDŐ ÉS HELY RÉSZESEKÉNT... , úgy hogy én is ismertem -valamennyire - azt a P.S.-t (nem irom ki a nevét, bár rájöttem), akinek ajánlja, és akiről voltaképpen szól a novella. Afféle nekrológ, emlékmű. És mit számit, hogy s ha nem pont olyannak ismertem és úgy, s hogy legalább annyira mindig az irónő is benne van minden alakjában, mint a modellje. Annál érdekesebb, eredetibb, tágasabb, messzibbre és mélyebbre mutató és érzéseket felkorbácsolón elgondolkodtató...

Köszönöm, Tünde!

És köszönöm P. S.... nek is, meg a többi művésznek,...  meg a fáknak is...

Köszönöm, hogy  olvashatok s nézhetek  műalkotásokat és a műalkotásokat is ihlető fákat, városokat, embereket.....

hogy van - telve velük - egy nagy-nagy "ligetem".... hol csatangolhatok, kedvemre.

hetek óta felfordulás az utcánkban.. szó szerint...előjele csak az volt, amikor kivágták az árnyat adó fákat (az ablakom előtt is)... az egész út újjárendezése, épitése érdekében - amit hiátus után követett ez a mostani teljes felfordulás, ami elmondhatatlan piszokkal, porral, zajjal jár, most még vizlekapcsolással is...minden felsőfokon és követhetetlen logikával (ha egyáltalán van benne logika), mert úgy tűnik, amit egyik nap lerak(osgat)nak, azt másnap felszedik, afféle Kőműves Kelemenék módjára...(csak nem falaznak be senkit vigasztal lányom panaszomra -- de mit mondhatnék erre, úgy tűnik, hogy igen, bennünket, az ittlakókat, hiszen teljesen bezárkózunk, "befalazzuk" mi magunkat...igy is behallatszik és beszivárog minden... az erkélyeken , a redőnyökön ujjnyi vastag porréteg...mert mostanság pont a mi ablakaink előtt reszelik, csiszolják azokat a műköveket, amik sehogyse tudnak illeszkedni a falakhoz...

fogtam hát magam, és kivonultam a Marosra, 

most nem is annyira a folyó miatt, hanem a jó levegőért áhitozva... a magas fák közé... pihenni 

meg minden...

de aztán jó volt és nyugalmas

megfáradt emberként (mondogattam is magamban József Attila itt született sorait:

Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én,
gyenge füvek alusznak a szívem alatt.

A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
harmattá vált bennem a gond és teher;
se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
csak megfáradt ember, aki itt hever.

 A békességet szétosztja az este,

meleg kenyeréből egy karaj vagyok,

pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
s homlokomra kiülnek a csillagok.

 

azt már nem vártam meg,

 

de a békesség belém költözött

hazafelé mintha az erdei úton is

por csillogott volna,

a lemenő nap fényében ,

 

de ez már más volt, aranyló...

 

nem zavart, gyönyörködtetett

 

 

 

a tüdőm és a lelkem is már kitisztult kint...

 

 

 

 

 

és remélem - előbb utóbb szép lesz az utcánk is (úgy tűnik , inkább utóbb... és addig még menekülni kell egy párszor... jó hogy van hova)

 ----

natessék, még ez is, most olvasom:

http://www.delmagyar.hu/mako_hirek/a_lakok_panaszkodnak_elzarva_erzik_magukat/2345701/

meleg van, de már a töltésen legurulva megérezni a folyó friss illatát...

ez nem változik! évtizedek óta ugyanaz. Jut eszembe, hogy van egy pár hónapos fotóm is, ami a strandon készült, 1943-ban még (következő nyáron deportáltak . jó hogy előtte még megfordultam a Maroson)...aztán is de hányszor... és ahogy tekerem a biciklit, jut eszembe, amikor még nem volt meg ez az erdei műút, a töltés tetején baktattunk végig nagynénémmel a tűző napon (rajta mindig volt széleskarimájú szalmakalap - amit én nagyon ósdinak tartottam, de rajtam is lehetett azért valami fehér vászon... volt úgy hogy az unokabátyám felrakott a biciklivázára, és közben ugratott (ma is azt teszi), de legtöbbször anyuval mentünk ki, biciklivel ő mindig csomagolt uzsonnát is előbb, pl főtt kukoricát konyharuhába tekerve!),amit alig győztem kivárni, meg rendbe is tette a lakást előbb...de én csak kajabáltam anyuuuu, mikor megyünk már le a strandra?...nem volt olyan nyári nap, amikor jó idő volt, hogy ne mentünk volna ki, (anyukámék Maroslátogató dinasztia voltak, remekül úsztak, anyu bajnok is, én is hamar megtanultam, s át is úszogattam hamarosan a Marost - ), gimista koromban a barátnőkkel mentünk ki..., egyetemistaként, ha itthon voltam, könyvek társaságában, kezdő tanárként, még a szeptemberi tanitási órák után is, kihasználni az utolsó jó napokat is -akkor volt a legszebb, legnyugodtabb, legsimogatóbb a Maros... menekvésként is , még beszippantani elraktározni a Maros illatát (ugyanazt , amit most is érzek) és a látványát... aztán jópár év szünet, kihagyás, elhanyagolt part, fürdési tilalom... Most már lehet szabályosan is fürödni!, és újjáéledt a part, öltözők, zuhanyozók büfé pavilon, nomeg a kalandpark és drótkötélpálya csábitják az embereket... engem nem ezek vonzanak, "csak" maga a folyó, a Maros... meg talán az emlékek... tán önmagam, a régi énjeim , ami talán legbelül ugyanúgy nem változott, mint a folyó, az örökös változásai(nk) ellenére sem...

itthon vagyok.partjai(m) mellett...

s tudom, valahol itt van az a pár hónapos is, az a tornászkodó kisiskolás, a barátkozó kamaszlány, a rajongó bakfis, a csinosnak tartott gimnazista, az olvasó-komolykodó, de egyetemista, a kissé  kiábrándult de azért jó dolgokért lelkesedő és lelkesitő tanár.... és szünet, most itt , ez a 70es öregasszony, elnehezülten, tétován botorkálva, a vizes homokban, pancsoló kisbabákat is nézegetve, hasoniltgatva saját unokájához, -ezek picit nagyobbak már,- ideképzelve őt is... majd... a partra, ahogy egyszer ő (a nagyanyja is) is itt ült...70 éve...már...

mert az élet folyik, mint a Maros.

és örök...

"és örökké lesz nyár.

persze nem tudom, valóban széttáncolták-e, gyanitom, igen, mert fergetegesen ropták az ir és modern tánc koreográfiái szerint a Coincidance táncosai a Grimm mesére  - vagy 2 órán át. (bár a mese szerint minden éjjel - ezzel nem lehet vetekedni - s a mesebeli12 helyett 8 elvarázsolt királylány, de itt inkább mi, nézők voltunk "elvarázsolva"

azt hiszem az ir szteppnek sok rajongója van,  (egyet biztos én fogtam ki, a közelemben) - mert akkorákat kurjngatott, hogy a hozzá közelebb eső bal fülem, bizony belesajdult és be is dugult...

én úgy vagyok a tánccal, hogy már minél kevésbé mozgok a lábaimmal úgy, ahogy szeretném, annál inkább -belül- végigtáncolom, amit s ha jó táncosoktól látok...

szerencse, hogy jegyvásárlás közben a kiszűrődő próbájuk hangjai nem riasztottak el, mert az kissé művészietlennek illetve kiforratlannak, nyersnek tűnt- de ez lett az egyetlen beszédes megszólalás a táncjátékban, amikor kihirdeti a kórus , ritmusos beszéddel, hogy közhirre teszik, fejtsék (-sük) meg a széttáncolt cipők titkát, hol és miért táncolják szét éjjelente a cipellőiket a királylányok... (táncolni jobban tudtak, mint beszélni--- de az egész darabba jól beépült a a rész is... a lépéseikben meg nem volt hamis hang...És mozgással (gesztusokkal, mozdulatokkal, mimikával) mindent ki lehet fejezni - érzelmeket, idulatokat, vágyakat jobban is mint szavakkal 

de azért a mesét utólag elolvastam... sejteni igy is lehetett, hogy mi van... gonosz elvarázsolás, majd happy end...

gyerekek is élvezték. a mesét, a mozgást, a csillogást - gondolom. (egyik gimis osztálytársam is ott volt a 8 éves unokájával...  talán egyszer majd én is..., ha leszek, meg lesz még "makói nyár"... "nagyoknak és kicsiknek" is...)

a Mai Manó házban érdekes kiállitás... Budapestről...akkor és most...

BOCS, ez még csak piszkozat!

Klösz György 1900 – Lugosi Lugo László 2000
BUDAPEST REMAKE

régi fotók és újak, ugyanarról a városrészletről, ugyanabból a beállitásból - röpke 100 év különbséggel

és döbbenet, hogy szinte 100 éve, az én apukám is, akkori kisfiú, itt mehetett felfele...

és döbbenet, hogy szinte csak az a különbség a képek közt, hogy a régi fekete-fehér, a mostani szines

A Mai Manó szecessziós épületében , a csigalépcsőkön felfelé menve, a diszes ablakokat, falakat nézve, nem tudtam nem gondolni arra, hogy szinte 100 éve az én apukám is itt mehetett fel, az anyukájával (az én nagymamámmal) - láthatta ezt a szép szines ablaksort(?):

hiszen itt készült az a karikás fotója, amit olyan nagy becsben is tartok (bár nem is olyan rég fedeztem fel (újra) a Mai Manó műterem emblémáját rajta)

vajon ez az angyalka a falon ott volt-e akkor is?

tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
...

Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -talán most senki sincs.

nem védhette meg őt se ...jutnak eszembe a tragédiájukban sorstárs Radnóti sorai:

a falakon az Opera...igy nézhetett ki amikor egyetemistaként a kórusában énekelt...

meg az Andrássy út maga, ahol szerettek sétálni az öccsével, a nagybátyámmal...az Andrássy úton, amiről szóló könyvet épp az előbb vettem meg az Irók boltjában, ami egykor a Japán cukrászda volt, és épp erről is szó van benne, arra a Rónai Mihály András irásra utalással, ami Nyári emlék cimmel jelent meg a Szerelmem Budapest c. kötetben, (2007-ben, Fekete Sas Kiadó - nem tudtam megtalálni a könyvet már, keresem!) de eredetileg 1969-ben az Új Tükörben- karácsonyi számában, "Nyári emlékként" igen, arról a nyárról amit Portorozsban, a tengerparton  töltöttünk   -én nagybátyámék meghivására -, akiről szól a cikk, a fotója is ott van, a Japán kávéházból ismerte (fel) Rónai Mihály András....és ennek kapcsán rajzolta le közös emlékidézésből  a Japán kávéház törzsvendégeinek helyét, ami az Andrássy útról szóló könyvben is szerepel...

és itt a falon Zserbo is, ahol voltunk egy délután..., mikor Bécsből idelátogattak nagybátyámék, pár napra, és ahonnan küldetett már Ausztráliából, évek múlva, a kislányomnak (meg nekem) két fadoboz csokoládét...(rajta a Zserbo szóval)

Pedig már a 60-as évek végén is mondta, ez már nem az ő Budapestje... mikor még csak Bécsből hazalátogatott...  beutazva a világot, életében visszavágyott az ő Budapestjére (ha magának se mindig vallotta be...)... Most mit szólna?...

Már semmit, ő se... az épületek túlélnek bennünket... (nem csak Örkény pöcke), bár emlékük itt marad.. belengi a helye(i)ket..., még a fotók lenyomatán is...

és a másik kiállitás a jelen (folyamatos) ííí8fiaatal alkotók fotói a közelmúltból)......de itt is azért leginkább az az anyag köt le, ami egy talált fotóalbumból lett összeállitva, utólag felfedezett szinkronitásokkal, és találok én is egy ilyest: valaki egy fa tetején ül és jut eszembe az én kedvenc diófámra mászó képem, diákkoromból... a régi-régi udvaron...

és annak a kertnek a zöldje, ahova menekültek  a fotós és családja, a meztelen kisgyerek, a locsolóval...Picit felüdit , ebben a csúcshőségben...

ahova - tanácsoltam is,  már ne jöjjenek ki lányomék, a kisbabával, (kiskorában a régi ház zöld udvarában még ő is igy tudhatott felüdülni:

inkább én vettem meg az Irók Boltjában lányomnak azt a folyóiratot, ő is akart. Benne vagy? kérdeztem- hát igen, de most, ebben nem úgy mint szokott - saját szöveggel, hanem róla irtak egy novellában... (egyszer nekem is megigérték...valakire  -mint mondta- nagy hatással voltam...de nem fogok magamra ismerni - tette hozzá. Hát nem. Már magam se. Még jó, hogy vannak fotók. Kedvenc műfajom. Sose hazudik. (ami az irodalmi fikciókról már nem mondható el. Talán ezért se le(he)ttem igazi iró (legfeljebb tudósitó krónikás)... mert ettől nem tudtam elvonatkoztatni...a szolgai valósághűség és a kikerülhetetlen fikció anomáliájától)

de miért is olyan fontos saját nyomokat is hagyni...? miért csak az tesz fontossá valamit, amiben valamiképp mi is benne vagyunk... s bennünket is?!

(és miért is volt olyan fontos megirni végre ezt a bejegyzést is... hogy ne múljon e teljesen nyomtalanul az a forró délután, amikor először mértek sose tapasztalt hőséget Budapesten... s amikor azon a régi Budapesten is jártam, s nem csak egyedül... az emlékekkel.)

de hát mi lenne az értelme ennek az egésznek ha nem hagyunk valami nyomot a világban..

a Mai Manó házban érdekes kiállitás... Budapestről...akkor és most...

BOCS, ez még csak piszkozat!

Klösz György 1900 – Lugosi Lugo László 2000
BUDAPEST REMAKE

régi fotók és újak, ugyanarról a városrészletről, ugyanabból a beállitásból - röpke 100 év különbséggel

és döbbenet, hogy szinte 100 éve, az én apukám is, akkori kisfiú, itt mehetett felfele...

és döbbenet, hogy szinte csak az a különbség a képek közt, hogy a régi fekete-fehér, a mostani szines

A Mai Manó szecessziós épületében , a csigalépcsőkön felfelé menve, a diszes ablakokat, falakat nézve, nem tudtam nem gondolni arra, hogy szinte 100 éve az én apukám is itt mehetett fel, az anyukájával (az én nagymamámmal) - láthatta ezt a szép szines ablaksort(?):

hiszen itt készült

az a karikás fotója, amit olyan nagy becsben is tartok (bár nem is olyan rég fe

deztem fel (újra) a Mai Manó műterem emblémáját rajta)

s vajon ez az angyalka a falon ott volt-e akkor is?

a viztorony megreparálása, újjáfestése alkalmából meghirdettek városnézéseket is, onnan a magasból

nosza, nem hagyom ki az alkalmat, még nem láttam olyan magasból a szülővárosomat ...

igaz, hogy kicsit megtorpanok látva, hogy milyen kacskaringós és szűk a csigalépcső, ami felvezet.. és végeláthatatlan is, és épp mostanában vannak az erős forgószédüléseim, nem épp ezt irta fel rá az orvos

de vissza már nem fordulok, sőt, kezdem érteni a hegymászók fanatizmusát is, elindulva, hogy csakazértis felérek, ha nehézségek árán is (minél inkább szédülök, minél gyöngébb a lábam, annál inkább, annál elszántabban) 

és tényleg, hamarosan látom is a táblát felérve...

csak ott szontyolodok el kitekintve a magasból, milyen kicsi ez a mi kisvárosunk...

Budapestre költözött ismerősöm szinte falunak látja már... kis poros utcákkal

nekem az tűnik szembe, hogy szinte csak a templomok magasodnak ki,

a fehér református... közelében lakunk, de nem látom a tetőnket,

a katolikus, előtt a gimnáziumunk épülete jól felismerhető

és a Bérpalota kupolája is, innen jobban is látszik mennyire megrongált és javításra szoruló...

de pici ez az egész. 

Pedig lentről olyan szétterültnek tűnik, és talán szebbnek is: (a Makovecz épületek magasak, mégse látszik), és a rózsabokrok se... amit lent még szemügyre vehettem közelről... 

csak az ég van közelebb innen, meg úgy tűnik Jerusalem is... meg is jelölték a párkányon irányát, egy nagy J betűvel, a táblázaton 

meg látjuk , "mindössze 2020 km..innen - légvonalban, persze -  úgy látszik duplán nem érvényes a mondás: messze van, mint Makó Jerusalemtől  nem csak mert Makó eredetileg egy ittas eltájolódó katona neve volt, hanem mert maga a város nincs is messze... Jerusalemtől. Kár hogy nincs repterünk... ki kellene próbálni... odarepülni...

látom van, kicsit közelebb egy testvérvárosunk is Izraelben.Kyryatjaam (az "csak" 1900)

Brüsszel meg? Mindössze 1300...

és még Makón is csak a belvárost ismerem, azt biciklizem folyton körbe körbe,, tágitani kellene ezt a kört?...

vagy gondoljak inkább József Attila szivszaggató elkösző szelid szavaira, mikor mennie "kell"ett kis városából, elhagyva 18 évét (is):

    (Van itt még néhány jó, idős komám,
     Ölelő csöndje néhány öreg háznak:
     Szeretlek, mint az álmodó a méhest.
     Ó, itt a nyugalom zenél fülünkben,
     Ha esténként békák harmónikáznak.
     Nagyon szeretlek néhány jó komám.)

S már elhagyom tizennyolc évemet,
E kis vidéki várost elhagyom már.
Mert menni kell és én már meg se kérdem,
Hogy többet ér-e a rideg Öröklét,
Az egész világ kicsi városomnál.
Csak elhagyom tizennyolc évemet.

(node én már a hetvenediket is, de talán épp ezért nem csoda ha hozzám nőtt ez a város, összenőttünk (?)... (és- mentünk?!)

is városunkban egyetlen délutánra két KÉPkiállitásra is futotta. igy van egy 40 fokos hőség és művésztelepi időszak idején...

a KÖNYV-KÉPEKet már délelőtt megnézhetem, a könyvtárban...hm..hm... nagyon kiváncsivá tett, vajon mit fog mondani róla Feledy Balázs, aki mindig remekül nyitja meg a makai kiállitásokat és agyakat, szemeket a képekre...

de előtte még megnyitotta a VÁROS-KÉPkiállitást, a Hagymaház aulájában, ahol olyan akusztikában hangzott fel hagulati nyitásként hegedűszó (trió)! hogy csuda (mint később megtudtam (mert picit elkéstem) Hacsaturjántól... de valami különleges , ritkaság ...(aztán is, a könyvtárban, de már népdalok...)

a Városképek első pillantásra riasztóak: a szürke sivársága... a nagyváros otthontalansága (sehol egy ember, csak nagy gépies térségek, épületek... szó szerit embertelen... kérdi is régi osztálytársam a véleményem, mondom, akár a fényképek (csak erős nagyitásban...) de aztán revidiálok s (a megnyitó beszéd is hozzásegit, meg aztán a közelebbről szemlélés, mert van mindegyiken más is, a sivárságon túl, csak közeelebb kell menni, és eldobni nagyvárosgyűlölő sommás előitéleteinket. mert a szépség mindehol ott van. És a poézis is. Csak meg kell látni,

Közelebb menni... A festő: Szabó Ábel odarakta azt is, a látóhatár végébe.. (reményként?)

a könyvtárban - stilszerűen- a könyvképek vannak kiállitva. Ezek inkább tárgyak semmit grafikák... megvan rájuk a műszó, de most nem jut eszembe, hiába is magyarázta el (ragyogóan és lelkesen) Feledy Balázs ezt is.... a hegedűsök népdalai után

- még meg is forgatja az egyik különleges kiállitási könyv vagy kotta tárgyat a művészBarabás (igen, a nagy festő leszármazottja!) engedélyével vagy akár anélkül is. De persze a művész nem tiltakozik. (egy évig nyomdában is volt, talán onnan a k

önyvek különleges szeretete, újjáteremtése?... no és a zenéé?)... engem lenyűgöznek az "újrahasznositott" , transzformált zongoralkatrészek, és kottafedelek, de leginkább a jól ismert József Attila idézet. Egy darabig keresem a JAJ-t belőle, de aztán Roskó Gábor kisegit, ő egyből megtalálja. Nem hiába , ő is újjáteremtő grafikus művész (ő pl biciklivázakból csinált mostanság kiállitást)

Jó és felszabaditó látni a művészek szabadságát.

Jókor hiv telefonon lányom. Kicsit őt is idevonom - a korlátlan szabadság jegyében -ha csak éterileg is....

 

eg is forgatja az egyik különleges kiállitási könyv v kotta tárgyat a művészBarabás (igen, a nagy festő leszármazottja!) engedélyével vagy akár anélkül is. De persze a művész nem tiltakozik. (egy évig nyomdában is volt, talán onnan a könyvek különleges szeretete, újjáteremtése?... no és a zenéé?)... engem lenyűgöznek az "újrahasznositott" , transzformált zongoralkatrészek, és kottafedelek, de leginkább a jól ismert József Attila idézet. Egy darabig keresem a JAJ-t belőle, de aztán Roskó Gábor kisegit, ő egyből megtalálja. Nem hiába , ő is újjáteremtő grafikus művész (ő pl biciklivázakból csinált mostanság kiállitást)

betervezett hajmosásom közben adták le este a filmet, az Oldás és kötést - Domján Edit, Latinovits, ez a két tiszta arc nézett egyszer csak rám, azaz inkább egymásra a 21. századi képernyőmről... a 60-as évek elejéből... nem tudtam a filmet úgy végignézni, ahogy illett volna, (igaz, sokadszor) elejétől végéig, csak lefotóztam őket a képernyőről, ezt a két szép, szomorú arcot. Aztán jött volna az a nevezetes film a filmben rész...a Kol Nidre dallamára, az imasáll

al, amit nem tud a szerepe szerint végigcsinálni Domján Edit - Márta (nem csoda, emlékezni nehéz - vagy lehetetlen)

--- amit nagyon szerettem volna megnézni, de mégsem..

mig aztán másnap elejétől sikerült... majdnem végig nézni, csak közben hivott lányom telefonon...

- Láttad az Oldás és kötést...? - kérdeztem tőle, mig pergett a film előttem.

- Persze.- mondta. Ami számomra nem volt nyilvánvaló, hiszen több mint 20 évre a film keletkezés után született... (nem is volt különösebb, megnyilatkozásra késztető mondanivalója róla)

Most megnéztem a filmbetétet is. És ott kapott értelmet az a mondat, amit Latinovits-Ambrus mondott neki: hogy "folyton félsz"... a Márták mindig félnek. Talán ma is...

Én ezekben a filmekben teljesen otthon érzem magam. Akárhányszor meg tudnám nézni. Igen, otthon vagyok bennük. Az otthontalanságukban. És egyre jobban, magam se tudom, miért. És egyszeriben annyira nyilvánvalónak tűnik, hogy miért is voltam én olyan (látszólag indokolatlanul búvalbélelt? keresű? világfájdalmas? ) amilyen. Ha nézem ezeket az arcokat... még a saját korabeli, egyetemi éveimben készült fotóm is mintha odaillene közéjük. A kor közegébe.

Ez A kor hatalma, a körülmények hatalma. (amiről Simon de de Beauvoire irt, és Antonioni forgatta - egyébéént a korai Jancsóval rokon filmjeit. A vörös sivatagja, vagy az itteni tanyai térség , vagy a kórházi folyosó, vagy akár a bohémtanya- sivársága - egyre megy . Mert a vergődő lélek tere...

Nincs itt oldás és kötés.

Csak kötés és kötés.

Oldás nincs.

Rabjai maradtunk elmúlt tereinknek, korainknak.

Bár vannak (voltak) (épp ők is: e két remek szinész), akik kiszöktek (ki"oldták" magukat) belőle.

Az én egyetemi társaim(Belédi Ica, Kalmár Zsuzsa,,,) (tanáraim: Horváth Pista Karcsi, Pósa Péter..) is, hányan! Szomorú.

Én túléltem ezt is. Nem csak azt, amire Márta nem tud (vagy mer) végigemlékezni.

De senki se csodálkozzon, ha nem vigyorgok örökké...

s ha én is "folyton félek"... de legalább is többet a kelleténél.

betervezett hajmosásom közben adták le este a filmet, az Oldás és kötést - Domján Edit, Latinovits, ez a két tiszta arc nézett egyszer csak rám, azaz inkább egymásra a 21. századi képernyőmről... a 60-as évek elejéből... nem tudtam a filmet úgy végignézni, ahogy illett volna, (igaz, sokadszor) elejétől végéig, csak lefotóztam őket a képernyőről, ezt a két szép, szomorú arcot. Aztán jött volna az a nevezetes film a filmben rész...a Kol Nidre dallamára, az imasáll

al, amit nem tud a szerepe szerint végigcsinálni Domján Edit - Márta (nem csoda, emlékezni nehéz - vagy lehetetlen)

--- amit nagyon szerettem vola megnézni, de mégsem..

mig aztán másnap elejétől sikerült... majdnem végig nézni, csak közben hivott lányom telefonon...

- Láttad az Oldás és kötést...? - kérdeztem tőle, mig pergett a film előttem.

- Persze.- mondta. Ami számomra nem volt nyilvánvaló, hiszen több mint 20 évre a film keletkezés után született... (nem is volt különösebb, megnyilatkozásra késztető mondanivalója róla)

Most megnéztem a filmbetétet is. És ott kapott értelmet az a mondat, amit Latinovits-Ambrus mondott neki: hogy "folyton félsz"... a Márták mindig félnek. Talán ma is...

Én ezekben a filmekben teljesen otthon érzem magam. Akárhányszor meg tudnám nézni. Igen, otthon vagyok bennük. Az otthontalanságukban. És egyre jobban, magam se tudom, miért. És egyszeriben annyira nyilvánvalónak tűnik, hogy miért is voltam én olyan (látszólag indokolatlanul búvalbélelt? keresű? világfájdalmas? ) amilyen. Ha nézem ezeket az arcokat... még a saját korabeli, egyetemi éveimben készült fotóm is mintha odaillene közéjük. A kor közegébe.

Ez A kor hatalma, a körülmények hatalma. (amiről Simon de de Beauvoire irt, és Antonioni forgatta - egyébéént a korai Jancsóval rokon filmjeit. A vörös sivatagja, vagy az itteni tanyai térség , vagy a kórházi folyosó, vagy akár a bohémtanya- sivársága - egyre megy . Mert a vergődő lélek tere...

Nincs itt oldás és kötés.

Csak kötés és kötés.

Oldás nincs.

Rabjai maradtunk elmúlt tereinknek, korainknak.

Bár vannak (voltak) (épp ők is: e két remek szinész), akik kiszöktek (ki"oldták" magukat) belőle.

Az én egyetemi társaim(Belédi Ica, Kalmár Zsuzsa,,,) (tanáraim: Horváth Pista Karcsi, Pósa Péter..) is, hányan! Szomorú.

Én túléltem ezt is. Nem csak azt, amire Márta nem tud (vagy mer) végigemlékezni.

De senki se csodálkozzon, ha nem vigyorgok örökké...

s ha én is "folyton félek"... de legalább is többet a kelleténél.

minden vasárnap este van valami zene a zenepavilonban, de csak egyszer u.n. komolyzene: hegedű-zongora koncert (persze nem nagyon értem én ezt a felosztást, mert engem talán sokkal inkább felvidít mint az ellenkezője, aminek persze akkor "vidám"zenének kéne lenni, vagy ha elfogadjuk a "könnyű"zene kitételt, akkor a komolynak másrészt meg nehéznek...egyik se fedi a valóságot. Azt hiszem hátat is kéne forditani a megkülönböztetéseknek, kategorikusan. Jó zene van! Egyáltalán: zene. (mert a rossz zene - nem az!)És én az u.n komolyzenében több jót találok, mint abban a másik fajtában, mondjuk úgy hogy több zenét a zenében , több harmóniát, tisztább szineket, több igazi, a kifejezhetetlenség határán lévő érzést...Zavart volna , ha pont erre a hangversenye nem tudtam volna elmenni... mit ahogy sokáig látszott. Persze ebben szerepet játszanak személyes vonatkozások is. Hogy  vagy 10 évet tanultam hegedülni, kettőt konzervatóriumban is... és egy darabig úgy nézett ki (néztem ki) mintha hivatásul választanám a hegedülést...de aztán is játszottam szimfonikus-, kamarazenekarokban. A fellépő hegedűművésznő: Viszmeg Katalin

lányom egykori általános iskolai osztályfőnökének és magyar tanárának nagyobbik lánya, (a kisebbiket én tanitottam magyar irodalomra),

a zongorakísérő meg: Cseh Erika aki  lányomat tanította zongorára (ha átmenetileg is),

 sőt még a lapozójuk is: Gilinger Ildikó az egykori énektanára  és kórusvezetője... úgyhogy ahogy fényképezgettem, (rossz fényviszonyok, és rossz zoom mellett,)rá is gondoltam, hogy megmutathassam őket, ha már a hangzást nem is tudtam megörökíteni...

Persze az volt a lényeg. És ebben a harmonikus, természetes környezetben dupla élvezet. Apropo: természet. A hegedűjátékra is ez volt a legjellemzőbb: a természetesség. (Jehudi Menuhinnál tapasztaltam ezt a fajta könnyedséget, hogy mintha a hangszer hozzá tartozna, a teste meghosszabbitása lenne - persze őt nem láthattam életben, valóságban . De a rádióra tapasztva fülem, hallgattam már az 50-es években is... lélegzetvisszafojtva, nehogy egy hangot is elmulasszak példaképem játékából...) V. K-t pedig évekkel ezelőtt a zeneiskola zárt ajtaja mögül hallottam játszani, ugyanezzel a könnyedséggel, (később nyomoztam ki, ki játszott...akkor még felső tanulmányai előtt volt..de feltűnt a könnyedsége - pedig csak gyakoroltak,  zongorakisérettel - lányom zongoratanárjával.)

Telemann, Grieg zenék hangoztak el. És Debussyk, a holdfény - felejthetetlen, ki is kerestem itthon a hangverseny után  (itt David Ojsztrah - Menuhin mellett a másik "óriás", még a hegedűs időmből)

 https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=SKd0VII-l3A

 a ráadás pedig örök kedvencem: Massenet Thaisza volt. A Meditation. (ezt a számot a Protapopov műkorcsolyabajnok házaspár egyik kürje kisérőzenéjeként fedeztem fel magamnak annak idején...)

https://www.youtube.com/watch?v=luL1T1WQC2k&feature=share

hangverseny után beszélgettük kicsit - a művésznő anyjával, mondtam "gyönyörú volt".. a koncert... köszönte hogy eljöttem, jaj, hát én tartozom köszönettel!

mindenért ami zene...

...meg emberi szó

nnna, végre, nem csak kivülről csodálom a fürdőkomplexumunkat,

hanem bemerészkedtem fürdési szándékkal (az épületbemutatón anélkül már láttam...legalábbis a főtermet) 

de, mikor, ha nem ebben a kánikulában használjam végre rendeltetésszerűen és ne csak csodálatra a fürdőnket? - gondoltam -szerencsére a fürdőruhám már megtaláltam korábban, fürdéshez ez nem volt akadály... (más lett, de igy is jól eltelt az időm, majdnem zárásig...)

sokminden elámitott -amiket eddig, a nyitási bemutatón- nem láttam)

már a belépéskor az öltöző előtt a hajszáritó gépek sokasága és igen. dizájnos szépsége......

(hajat is érdemes lenne itt mosni - bár láttam külön fodrászműhelyt is, a bejáratnál.)

a szekrények kisméretűek, de biztonságosak, van sok öltöző is, és még a legkisebbek toalettjéről is gondoskodnak: pelenkázókkal (na persze, hogy külön figyel egy nagymama ilyesmikre...)

s milyen öröm látni, hogy van itt külön GYEREKVILÁG is!

A fedett részen 

-amit a bemutatón is láttam -,

persze, hogy rögtön felkukucskál a tekintet...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

de a pihenő részlegen is megpihen:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

az "életfa" körül alant fürdenek, körbe-körbe...

 

de olyan meleg van a termál

viz gózétől is,

 

 

 

 

 

hogy egyből kimenekülök a szabadba:

 

 

 

 

 

 

Itt rég voltam, de még elevenen él az emlékezetemben a régi, nagymedencés fürdő emléke, ami dominálta a terepet, és ahol jól lehetett úszni, van itt most is medence, de a legnagyobb is kisebb, csak kb 1 

méternyi a vizmélysége... de azért a 160-ammal biztos tudok majd úszni benne...

csak nagyon tűz a nap, keresnék valami árnyékot... de hiába van rengeteg heverő szerte, az árnyékos fekhelyek már foglaltnak tűnnek... de mégis, találok, ha leleménnyel feljebb húzom, egy fal tövében, hogy legalább a fejem legyen árnyékban

és hanyattfekve, kényelmesen olvasom Hankiss könyvét a Nincsból a Van felé... épp ezt a fejezetet...

 

az élet értelmét keressük.. ( és evidencaiként választ sugalló a háttér felette)

Mi az élet értelme... van? hát ha adunk neki... és amit... nem?

és a sok keresés után - mint Csongor - rádöbbenhetünk akár arra is, hogy saját kertünkben van... mert hosszú út után ugyanoda kanyarodunk vissza - ha kicsit megváltozott is azóta az a "kert"... de az ég, a felhők nem... a légben a kis apró csillogó valamicskék sem... és mi sem(?) talán... érettebbek lettünk, és tapasztaltabbak, nem csak öregebbek és keserűbbek(?)...

50 éve nem lettem volna képes olvasni, pihenni, szemlélődni órákig  órákig egy strandon... (egyébként itt találkoztam újra későbbi férjemmel, gyermekem -még gimnázumból megismert-  apjával) bár rengeteget olvastam egyébként! Hankiss számtalalan, emlitett olvasmányai közül, a nyomot hagyó irók nevei, szinte mind "közvetlen"ismerőseim nekem is!)

de kiderül, hogy úszni, vizbe nem is mehetek, mert valahogy felsérhettem a lábam hátul, vagy 10 cm hosszan megkarcolódva felsebződött... viszont az idő eltelt, a mobilom a fürdés reménye miatt nem hoztam ki, hátha hívott lányom, közben, nem akarom, hogy esetleg aggódjon, miattam, elindulok a szekrények felé, de közben eltévedek, a fedett fürdőtermen keresztül egy kis csöndes kertrészre bukkanok, ahol egy bokor alá még üres ágyat is húzhatok...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

folytatom  hát az elmélkedést az élet értelméről... hát igen, nincs mese, nekünk, nekem kell megadni neki az értelmet...

pihenek (most ezt kell... elfáradtam) de nem nyughatok, az életem értelme, mégis csak ők: az utódaim (ha egy kicsit "elodázás"nak is tűnhet ez(?)... Hankiss szerint is, elméletileg...de a legfontosabb, megkerülhetetlen, akkor is! nélkülük - az én életemben teljesen értelmetlennek érezhetném az "értelmet",- (talán kivéve a tanitványaimat, akik itt is vannak páran, rám is köszöngetnek, kedvesen, talán ők is tekinthetők - szellemi- gyerekeimnek)- de ha az élet értelme maga az élet, mi az, ha nem a továbbadása...!!! Még ebben a fürdőben is a lényeg, épitészetileg is a földet az éggel összekötő életfa... csak lemegyek végre az alagsorba  a  szekrényhez

 (az életfás termen keresztül) a mobilomért,

és látom is, hogy volt egy sms-m, de abban nemirja lányom, hogy aggódna, sőt, minden rendben, csak épp hivott, és fia alszik is, ő is ledől...no akkor nem zavarom őket, nem reagálok vissza - gondolom...

aztán fent vettem egy jégkrémet és beraktam a visszajárót a mobilom tokjába, mert most már csak magammal hoztam... és nem soká meg is szólalt, lányom nevével a kijelzőn, de a vejem szólt bele, mert hogy órák óta hiv a lányom, mondta, csak most már ő próbálkozott, mert a gyerek épp anyja kezében, de már adja is... hát épp hintában ült és kacagott a kislegény, mert mindig ledodálta a sapkát, amit anyja mindig visszaadott, lányom örült, hogy nincs semmi baj velem, sőt, hogy - végre- a fürdőben vagyok...(már noszogatott oda ő is), valószinű azért jelzett kikapcsolást a mobilom, ami miatt tényleg kezdett kicsit aggódni, mert lent az alagsorban nincs térerő... aztán pár perc múlva már  mobilom se volt! Legalább is nem találtam sehol, pedig csak a jégkrémet ettem meg időközben A kisasszonytól, kérdeztem, nem adtak-e le nála egy fehértokú mobilt, de nem. Hát elkeseredve, szedelőzködtem haza felé, hogy a vezetékesről bejelentsem nincs már mobilom. Mikor szóltak, hogy a recepción leadták, s már hozta is a recepciós, még a visszajáró pénz is benne maradt. (mint pár hete a pénztárcamban, amit otthagytam a posta melletti padon...)

visszamentem hát egy újabb helyre, olvasgatni, ahova este felé még a nap is odasütött, de akkor már tehette... megszelidült

fél 8 volt mire szedelőzködtem,  hiszen kiürültek mellettem is a heverők...

csak egy kisgyerek sirt, nagyapja úgy cipelte ki a medencéből, akarata ellenére - könyörgött, nagyanyjának is, hogy ne vigyék még haza.

De hát bezár a fürdő-

mondták neki.

-Ki zárja be? - kérdezte.

talán el is intézte volna nála, hogy mégse...(?)

aaaannyira jó itt....

kilépve a kapun ezt láttam.... 

 

visszafordulva meg ezt:

itt voltam, egész délután, és mindjárt este.

A nap a fürdőpalota mögött lenyugvóban...

 

(azért fent, a lombok közt, közelebb az éghez és magasabb önmagunkhoz (önvalónkhoz) is - könnyebb)