utó

mindig vált az időjárás, évszakokat, ha felutazom a fővárosba, lett itt már tikkasztó nyárból hirtelen hűvös ősz(unokám születése tájt, amikor nem birtam moccanni innen, volt úgy hogy az IC ről ugrottam le, indulás előtt pár másodperccel,nehogy már pont addig érkezzen meg a várva várt utód, amikor én elfelé a vonaton...de váratott magára napokat...) Aztán mostanában -másfél hó kihagyás után,- nem is olyan nagyon esett nehezemre itt "ragadni", ha a hirtelen kánikula is az ürügy. De nehéz is - ha rövid időkre is elszakadni egy unokától, aki ismerősként , kitörő örömmel, hadonászva, ujjongva köszönt mindig, és mindent megtanul tőled, még ha nem is akarod tanitani, leutánoz. A pápát, a kézintegetést, az éneklést, lalalala,karmesteri kézmozdulatokkal kisérve, és ráadásul bordásfalnak használ, egyszerre ülésbe, állásba húzóckodva rajtad, sőt járkálni is kezd felfelé... (korán fejemre nő)... Hát mi az a kis kánikula, ami nem érné meg?!!! egyáltalán miért is kell nekem elmoccanni a közeléből?! (Máris kihagytam az orvosi ellenőrzést a lábammal, ami másfél hóig hátráltatott ideutazásban,)