á, nem ment el (igy) jött, a 60-as években, de el nem ment, mert nem mehet. A legendák csak jönnek... és itt maradnak velünk, és túlélnek bennünket... mégha közben emberi , testi valóságukban esetleg "93 évesen el is húnynak"
Jancsó élő legenda volt és marad
Az volt már a kezdetek kezdetén is...
Nem mondom , hogy mindenki fenntartás nélkül rajongott a filmjeiért, de mindenki tudta, hogy Jancsó nem mindennapi jelenség... Sokan még azt is bevallották, hogy "nem értik"... de mindenki tudott róla, beszéltek róla, értetlenül gúnyolódtak vagy ájuldoztak művészetén... ő meg - azt hiszem- mindig csak mosolygott, nyiltan, tiszta derűvel,, kedvesen, a világoskék szemeivel...
én sem voltam kifejezett rajongója, de "fanyalgója" se. Az Oldás és kötést kifejezetten szerettem -ma is - bár az nem is jellegzetesen jancsós)...a többi korabeli filmjét, évente újabbakat, mind megnéztem, (nem lehetett kihagyni!), és most utólag látom igazán, hogy mindig jól éreztem magam a filmjei nézése közben, a hosszú térségeiben, vágásmentes snittjeiben, valahogy szabadnak érezhettük magunkat, még ha a film épp a szabadság hiányáról (bár mindig a vágyáról is) szólt.... Szabadon lehetett lélegezni bennük. Ezt a szabadságot szimbolizálhatták a táncok is, néhány szereplő nő (ilymódon igenis nem öncélú) meztelensége, a nagy szabad térségek..., sőt a hosszú csöndek is... az idő ráérőssége... végtelensége, a téré mellett
a legutóbbi filmjei (az u.n. Pepe-Kapa filmek) egy másik rendező, másik világlátása... tőlem -furcsa módon - távolabb állt - (tán az ironikus szemlélet miatt) -de hát közben a világ is megváltozott... (s a viszonyunk is hozzá)
---
Közben,1990-es évek közepe táján, nálunk is járt Jancsó, Makón (emlitése szerint az 50-es évek elején is már, filmhiradó készitése kapcsán)... a múzeumunkban ő nyitotta meg neves fényképészmesterünk Homonnai Nándor képeinek kiállitását (Szűcs Gábor grafikus üvegfelvételekból varázsolta elő őket és gyűjtötte össze albumba is ) Egyébként később döbbentem rá, hogy családomnak, felmenőimnek szinte minden fotóját Homonnai Nándor készitette, ott a képeken a cégjelzés lenyomata) Emlékezetes maradt ez a megnyitó, az, Jancsó jelenléte és közlendői miatt is... sőt mintha ő lett volna ennek az eseménynek - nem magacsinálta - főszereplője):akkoriban a Makói hétbe irkáltam különböző cikkeket, többek közt erről az eseményről, igy Jancsóról is:
Milyen jellemző, és más (ellentétes) fénytörést kap most újra a (prousti)
cim: Eltűnt idő
Régi makói fotók közt téblábolunk a város újjászületésenek évfordulóján, a város napján, a Múzeumban. Ismerősöket keresünk. No, nem egymás közt! Hanem a falakon, a fotókon. Legtöbb feliratán pedig ez olvasható: ISMERETLEN. És van valami négy vaskos album, vagy háromezer még ismeretlenebb, azonositatlanabb fotóval tele. Portrék 20-es, 20-a, 30-as évekből... Bár egyes vonások mintha ismerősök lennének! Mintha épp tegnap láttam volna... valószinűleg egy dédunoka futó mosolyában. De talán ő se ismerné fel ősét a századeleji fotón. Mint ahogy Jancsó Miklós, a multat tisztelő és kutató filmrendező emlitette kiállitásmegnyitó eszmefuttatásában: sajátmagát se ismerné fel egy hintalovas képen. - Bizony, sajátmagunkat se tudjuk azonositani mai önmagunkkal a régi képeken. Mert az idő múlik. Mi múlunk! De a fotó rögziti a múló időt. Egyetlen örök-jelen pillanatban. A fotók fölött áll az idő. Valamiféle örökkévalóságot árasztva...
Ezért is olyan meghatódott mindenki. Ez a múltnak kijáró tisztelet. Hódolat az "ismeretlenek"-nek. Akik előttünk voltak. Megörökítette őket Homonnai, a fotografus.
Nekünk. Most itt vannak. Az üveglemezekből újjáéledtek. Szűcs Tibor fotós-grafikus feltámasztotta őket üvegkoporsóikból. Előhivta őket a negativ dimenzióból, pozitívvá, láthatóvá téve, idevarázsolta az egykori Makót...
Oda csöppentünk hát. Ugyanott vagyunk: Makón. S ez egy világ, ami már nincs? A régi Korona, a valahai Faszinház, a fakabinos Maros-parti strand, Miklós Iszó üzlete, a Bauer varroda... Egyszerre élünk a múlttal, mely jelenné lett itt! Felülkerekedtünk a romboló időn! Egyszerre lélegzünk a feléledt múlttal... Nem egymást nézzük, hanem a múlt-emberek arcait. S ha eközben egy valóságos, hús-vér emberrel összeütközünk, akit netán évek óta nem láttunk, mert elvetődött Makóról, jobban örülünk egymásnak, mintha máskor, máshol történt volna ez a találkozás. Rádöbbenünk, hogy "makóinak lenni" is lehet kiváltság és esemény! És aki nem makóiként van itt, az most szégyenkezve sajnálja, hogy nem az...
Pedig itt most az a lényeg hogy mindannyian (makóiságunkban is) emberek vagyunk... hasonlóak egymáshoz is, a fotókon láthatókhoz is, és a valóságosokhoz is.
Jancsó, a "Kövek üzenetei"-nek feltárója legszivesebben elküldené az egész fotóanyagot "üzenetként" a világűrbe, jeladásként, magunkról.
Ilyenek voltunk?
Ilyenek vagyunk!
Fényévnyi távolságokban évszázadnyi anomáliák is kiküszöbölődnek. S mik azok ahhoz az 50 000 évhez képest, amikorra a válasz - legalább is a mi cammogó-mechanikus képzeletünk szerint - ideérkezhetne!
Ezek a fotográfiák a Föld nevű bolygó Makó nevű városkájának emberi lenyomatai.
Dokumentumok arról, hogy itt voltunk. S tanúság arról, hogy itt vagyunk. Még.
Jancsó a megnyitó végén, a hangszóró dobozon, föléje görnyedve, emberközeli személyességgel és közvetlenséggel autogrammokat osztogat:
"...-nak, hogy emlékezzen..." -irja.
Feladatot kaptunk.
Emlékezzünk!
---"
Igen, emlékezünk.
---
És stilszerűen egy fotósorozat róla :
https://index.hu/galeria/index/kult/2014/01/31/mit_gondolt_jancso_miklos/
