anyu 25 éve ezen a napon ment el... már nem tudtunk elmenni mi, meglátogatni őt a kórházban, mert épp a hozzá készülődés közben jött a szörnyű, hivatalos távirat a halálhirével, az ő nevére...igy csak olvasás közben jöttem rá mi is ez, és a lányom (ekkor 4 éves volt) csak arra emlékszik, hogy egy olyan erejű zokogásba kezdtem, ami végtelennek tűnt, mitha sose akarnám abbahagyni... hát igen... sokszor ő vigasztalt , és mondta is, hogy ő csak azért nem sir, hogy engem tudjon vigasztalni...
már 25 éve, és szinte nincs nap, hogy eszembe vagy inkább szivembe nem jutna.Talán jobban is mint életében. A hiányával van jelen...
két napja róla is álmodtam. rosszat. heves szivdobogásra riadtam fel belőle. eltűnt. nem találtuk. lányommal kerestük.a furcsa az volt, hogy volt egy olyan mozzanat, amikor keresése közben valami olyat hallottunk róla, ami inkább rám utalt... ugyhogy egy kicsit egymásba mosódtunk. ő tűnt el. de mintha én is...(?) illetve én. lányom anyjaként.(mintha ő engem keresett volna, én meg az én anyám... hiszen az ő feltételezésében pl telefonhasználat volt, ami anyunak még nem volt.)
nem szoktak rémálmaim lenni, de ilyen eltűnéses, riadalmas nem most először... pedig hát eltűnűnk..."lassan, hirtelen" .."mint erdőben a vadnyom'", ahogy a költő mondta.Ifjúságunk, e zöld vadont öröknek hisszük, aztán hallgatjuk a száraz ágak zörgését...
anyu 81 volt akkor, én most 71. lassan összeérünk...
(a fotón anyu 71...(én még csak 36)
