szinte minden évben, nyár végén, egy kis étteremben, az általános iskolát együtt végző évfolyam.nem is számoljuk, már hanyadik éve ballagtunk el a közös iskolából, nem is kerek a szám: most 56. de a korunk többnyire kerek lett: 70!!!

20-nál többen nem vagyunk - esetleges házastársakkal együtt se.És ahogy az már ilyentájt, 70 után lenni szokott - egyre kevesebben. Most, sajnos, nem jöttek el páran olyanok se, akik eljöhettek volna, és hiányoltam is őket.Van olyan osztálytársam , akit vagy fél évszázada nem is láttam. Igaz, elég kalandos élete volt. A megszerzett cimét meg mindunalan elvesztem. Most már el se kértem.. Másik osztálytársnőmnek a fiával van baj.És valahogy a jelenlévők se csattannak ki a vidámságtól. Vajon miért? Az életkorunk  - úgy tűnik - önmagában ok rá.(illetve az azzal járó vonzatai) Úgy látszik, nem csak én vagyok igy ezzel, de más szájából hallani a panaszt, olyan értelmetlennek tűnő, és az én számat be is tapasztja. Örüljünk, annak, hogy (még ) vagyunk. És itt vagyunk.

"Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog."

Este is, felhős ég alatt is... legalább belül!

Unokám (s lányom)  "kikövetelt" képnézegetése meg is könnyitette, hogy igy gondoljam....

a tavalyi találkozónk utáni napokban született, épp készültem felutazni a fogadására...