a szabadtéri koncert után kicsit leültünk kedves s régi ismerősömmel mostanság szomszédommal is egy szökőkút melletti padra, beszélgetni, közben kaptam egy mms-t lányomtól, unokám legújabb fotójával, nyaralnak, most kilóméterekkel még messzebb vannak mint egyébként , ők az ország északi határánál, Szlovákia közelében, én meg itt lent Délen, közel Szerbiához, Romániához...a szemüvegem elhagytam valahol, nem láttam egész jól a képet, csak azt, hogy ül és szélesen mosolyog a drága kicsi a napsütésben , a zöldben... utána hivott is lányom, megkaptam-e, a képet, amit még délután csinált... közben alaposan beesteledett, elindult szomszédom a biciklijével, hazafelé , én utána, közben még telefonálva. Az út végében, már a mi utcánkban, ahogy beanyarodtunk, megláttam egy nagy fénylő tányért: a holdat, mondom is lányomnak a telefonba, jé, milyen teli ma a hold...erre ő , mindjárt megnézi, ő is, a kertből telefonál ugyis.

Igy aztán egyszerre néztük  többszáz kilóméteres távolságból ugyanazt a holdat.

Eszembejutott, amikor kiskorában, a bölcsődéből hazafelé baktatva az utcánkban, észrevette, a mellettünk kísérő holdat: "az a mi csillagunk, jön velünk haza" - mondta.

Az még a régi ház felé, a régi utcánkban volt...

A mi csillagunk... a holdunk...

Akkor is most is, itt is, ott is... ugyanaz...

S mindannyiunké.

Jó lenne nem elfelejteni, másoknak se... határon innen és túl.

(Hiszen egy bolygón élünk valamennyien , egy holddal...)